+3670 703 8837 info@webugyved.com

98 évvel ezelőtt ezen a napon, 1918. július 18-án született Nelson Mandela dél-afrikai politikus, a Dél-Afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke.

A Dél-Afrikai Köztársaságban 1994-ig a gazdaságban, a politikában, a kultúrában faji megkülönböztetés érvényesült, és a hatalom a fehérek kezében összpontosult. A feketék egyre növekvő számának ellensúlyozására az 1940-es évektől olyan törvényeket hoztak, amelyek a feketéket háttérbe szorították. Ez a rendszer az 1990-es évek elején összeomlott, több száz törvényt hatályon kívül helyeztek. Ebben nagy szerepe volt annak a feketék jogaiért küzdő politikai szervezetnek (ANC), amelynek Nelson Mandela is tagja volt.

Az ANC 1950. májusában indított el egy tiltakozás sorozatot, ekkor már összefogtak a dél-afrikai kommunista szervezetekkel és az indiai kisebbségeket tömörítő helyi csoportokkal is. Miután a tüntetésen elkövetett rendőri brutalitás következtében 18 fekete halt meg, Mandela úgy döntött, vezető szerepet vállal a mozgalom életében.

Ezután az ellenszegülési kampány főszervezőjévé választották, s az ANC az indiai polgárjogi aktivistákkal vállvetve küzdött a nem fehérek mozgásszabadságát korlátozó övezetátlépési engedély és más apartheid jogszabályok eltörléséért. Mandela 1952-ben a transvaali regionális szervezet elnöke, s így az ANC elnökhelyettese lett. Még abban az évben zavargások robbantak ki, miután a rendőrök az “ima és a fogadalom országos napján” (április 6.) rátámadtak a feketékre. Az ellenszegülési kampányt kegyetlenül leverték, a hatóságok letartóztatták Mandelát és az ANC más vezetőit. Drákói “kitiltó” rendszabályokat alkalmaztak rájuk: nem vehettek részt gyűléseken, nem mehettek be bizonyos épületekbe, például a törvényszékekre. Megfigyelés alá helyezték őket, törvény tiltotta, hogy írásaikat bárki közreadja, vagy akár csak idézze.

Ezt követően szervezte meg Mandela a feketék földalatti mozgalmát, eközben 1952-ben megnyitotta Johannesburgban az első “fekete” ügyvédi irodát. Ügyvédként jogtalanul bebörtönzött és munkaszolgálatra kényszerített feketéknek próbált segíteni egészen addig, míg 1953-ban Johannesburg addigi vegyes kerületét fehérré nem nyilvánították. Ekkor megkezdődött a feketék erőszakos kitelepítése.

1955-ben álnéven vett részt azon a „népi kongresszuson”, amelyen szövetségre lépett az ANC, a Színesbőrűek kongresszusa, a Dél-ázsiai kongresszus és a fehérek Demokratikus kongresszusa. Az eseményen elfogadták a szabadságjogi chartát, amely kimondta, hogy a hatalmat osztály- vagy bőrszínkülönbség nélkül Dél-Afrika egész népének kell átadni. A nyolcpontos nyilatkozat az ANC politikájának meghatározó okmánya lett. Mandela felismerte, hogy ezzel dél-afrikai demokratikus csoportok addigi legszélesebb összefogása jött létre. Az államnak ekkora egységfronttal szemben két választása maradt: az elnyomás fokozása vagy a meghátrálás. A kormány az elnyomást választotta, és 1956 decemberében letartóztatta a kongresszusi szövetség 156 vezetőjét, köztük Mandelát is. Hazaárulással vádolták őket, mondván, hogy a szabadságjogi charta kihirdetésével kommunista felkelést akartak szítani. Négy évig húzódó per után valamennyiüket felmentették.

A rendőrség 1960-ban Sharpeville-ben az övezetátlépési engedély ellen tüntető feketék közül 69-et megölt. A vérengzés híre világszerte felháborodást keltett. A válság súlyosbodott, rendkívüli állapotot hirdettek, 22 ezer embert letartóztattak, köztük Mandelát is. Hendrik F. Verwoerd miniszterelnök az apartheid eltörlését követelő ENSZ-határozat ellenére a fehér uralom fenntartása mellett döntött, és törvényen kívül helyezte az ANC-t.

Mandela azonban ezután sem hagyott fel forradalmi tevékenységével, 1964-ben így végül életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1990-ben, az apartheid összeomlása után bocsátották szabadon, majd az 1994-es szabad demokratikus választásokat követően ő lett a Dél-Afrikai Köztársaság első fekete elnöke.

1990-ben a Szovjetuniótól Nemzetközi Lenin Békedíjat kapott, 1993-ban pedig elnyerte a Nobel-Békedíjat is. 2013. december 5-én halt meg Johannesburgban.