+3670 703 8837 info@webugyved.com

2015. január 1-én lépett hatályba a 2013. évi CCXL. törvény, azaz az új büntetésvégrehajtási törvény. A jogszabály a büntetések végrehajtása területén számos újdonságot hozott, céljául az elkövetők teljes munkáltatását és reszocializációját tűzte ki. 

A jogszabály fő üzenete a Belügyminisztérium államtitkára szerint az, hogy “ha az elítélt betartja a szabályokat és jogkövető állampolgárként vissza akar térni a társadalomba, ehhez minden segítséget megkapjon.”

A legfőbb újdonság a törvényben az ún. “reintegrációs őrizet” bevezetése, eszerint azok az első bűntényesek, akik öt évnél rövidebb időtartamú szabadságvesztést kaptak, nem személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt, a büntetésükből még hátralévő időtartamot a bv bíró által kijelölt helyen (otthonukban, egészségügyi, vagy más bentlakásos intézményben) tölthetik le, egy kvázi “házi őrizetben”, de az őrizet költségeit (az elektronikus távfelügyeleti eszköz díját) az elítéltnek kell viselnie.

Az államtitkár szerint céljuk az elítéltek teljeskörű foglalkoztatásának megvalósítása. Hosszú ideje tartja magát ugyanis az a társadalompolitikai elképzelés, hogy a munka szolgálja leginkább az egyén jólétét, ez az, amely a társadalomhoz való tartozás tudatát, a hasznos létezés tudatát az egyénben kifejleszti, illetőleg erősíti. Az elmúlt évtizedek foglalkoztatáspolitikai fejleményeit elnézve ugyanakkor én magam ezt már nem állítanám ilyen biztosan: úgy gondolom, amíg a munka nem hasznos, amíg az értékteremtés, a hasznosulás nem jelenik meg (márpedig ennek előfordulása mind a közmunka-programokban, mind pedig az elítéltek foglalkoztatása során igen ritka), addig az egyénnél elvárt javító faktorok sem fognak jelentkezni. Számos közmunkás, vagy éppen elítélt számolt be arról, hogy az általuk végzett munka gyakorlatilag “vizet gereblyézés”, hasznossága nulla, de ha nem jelennek meg az elvárt időpontra, komoly szankciókra számíthatnak feletteseik részéről. Az ilyen munka álláspontom szerint nemhogy erősítené, inkább gyengíti az egyénnek a saját társadalmi hasznosságáról alkotott képzetét.

Ha meggondoljuk, hogy társadalomban elfoglalt helyünket túlnyomórészt a kapcsolataink határozzák meg, és ezt mind a foglalkoztatáspolitika, mind pedig a büntetésvégrehajtás figyelembe venné, talán a reszocializációs törekvések is sikeresebbek lennének. Erősíteni kellene az elítélteknek a külvilággal, családjukkal való kapcsolatát, sőt, akár megfelelő tréningek, ülések is tarthatóak lennének ezek erősítésére. Egy-egy pszichológus, vagy szociális munkás által megtartott, szerepjátékos tréningek mindig nagy sikernek örvendenek a bv-intézetekben, nekik különösen szükségük van mind a meglévő, mind az új családi, baráti és egyéb kapcsolataikra, arra, hogy emberként kezeljék őket.

Némiképp átalakult az új törvényben kedvezmények rendszere is: a korábbi Btk. az elkövetett bűncselekmény jellegéhez, míg az új Btk. az elkövető személyéhez (első bűntényes, visszaeső, többszörös visszaeső, stb.) köti a kedvezmények alkalmazhatóságát. A kedvezmények – pl. feltételes szabadságra bocsátás – alkalmazásának objektív feltétele a meghatározott büntetési idő (2/3 vagy 3/4) kitöltése, a szubjektív körülmények – például a kifogástalan magatartás – csak ezt követően értékelhetőek.

Ami a kifogástalan magatartást illeti, itt a bv bíró a kellő súllyal értékelhető körülményeket veszi számításba. Nem számít például az, ha az elítélt azért kapott dicséretet, mert elmondott egy verset a börtönben rendezett ünnepségen, de az sem esik negatív súllyal latba, ha azért kapott feddést, mert például nem volt elég tiszta az egyenruhája. Az értékelhető körülmények például a tanulmányi eredmények, a munkában elért eredmények és ennek során tanúsított magatartás, illetve az, hogy az őrökkel kellően együttműködő-e az elítélt, az intézet rendjét önként betartja-e. A munkavégzést és a tanulmányok folytatását a bírónak akkor is pozitívumként kell értékelnie az elítélt részéről, ha ennek során látványosabb eredményeket nem produkál, ugyanis már maga ezek ténye – ti. tanulás, munkavégzés – “jó pontnak” számít.

A kedvezmények, különösen a feltételes szabadságra bocsátás alkalmazása során további vizsgálandó faktor a bv bíró részéről, hogy az elítélt készen áll-e törvénytisztelő életmódot folytatni, nem kell-e attól tartani, hogy újabb bűncselekményt követne el szabadságra bocsátása esetén. Erről különösen nehéz döntést hozni, hiszen nemcsak az elítéltnek a bv-ben tanúsított magatartását kell figyelembe venni, hanem az elkövetett bűncselekmény jellegét is, esetleges korábbi bűncselekményeit, az elítélt életvitelére, vagyonára, családi kapcsolataira vonatkozó adatokat is. Azok az elítéltek, akiket várnak otthon, akiknek foglalkoztatását valamely munkáltató már előre vállalja, nagyobb eséllyel fogják ezt a feltételt teljesíteni.

Warren Burger, az amerikai Legfelsőbb Bíróság elnöke szerint “falak és rácsok mögé tenni az embereket és keveset vagy semmit sem tenni a megváltoztatásuk érdekében olyan, mint megnyerni a csatát, de elveszteni a háborút. Rossz, drága, értelmetlen.” 

Vajon az “átfogó igazságszolgáltatási reform”, köztük az új büntetésvégrehajtási törvény közelebb visz majd hozzá, hogy ne csak a csatát, de a háborút is megnyerjük?

Büntetésvégrehajtással kapcsolatos kérdésed van? Tedd föl fórumunkban, ügyvéd válaszol!