A kiadatási jogban már a XIX. században megszilárdult az a garanciális szabály, hogy a kiadni kért személlyel szemben a kiadatást megelőzően elkövetett olyan más bűncselekményért, mint amelyre a kiadatást engedélyezték, a joghatósággal rendelkező megkereső államban nem folytatható le büntetőeljárás, nem foganatosítható személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, illetve jogerősen kiszabott büntetés végrehajtása, továbbá a terheltet harmadik államnak sem adhatják ki, illetve át.
Ezt az alapvető garanciális szabályt, amelyet specialitás elvének hívunk, az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat is átvette. A határozat értelmében az átadott személy által az átadása előtt elkövetett egyéb – az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző – bűncselekmény miatt nem indítható az átadott személy ellen büntetőeljárás, az átadott személy ilyen cselekmény miatt nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától.
A specialitás elve alól vannak azonban kivételek. Ilyen például az, ha a bűncselekmény szabadságvesztés vagy elzárás büntetéssel nem büntethető, vagy szabadságelvonással járó intézkedéssel nem fenyegetett, avagy ha a személy a végleges szabadon bocsátását követő negyvenöt napon belül nem hagyja el – bár erre lehetősége lett volna – az átadás célországának területét, vagy elhagyása után ide visszatér.
Az átadott személy a specialitás elvének alkalmazásáról egyébként akár az átadási eljárásban, akár azt követően, maga is lemondhat és ilyenkor megnyílik a lehetőség arra, hogy egy korábbi bűncselekménye miatt egy második eljárás is indulhasson ellene, avagy a korábbi büntetését végrehajthassák. Bár ez így első olvasatra furcsának tűnhet, mégis, vannak olyan helyzetek, amikor célszerűbbnek mutatkozik a specialitás elvéről lemondani, mert ezzel úgymond jobban jár a terhelt.
Európai elfogatóparanccsal kapcsolatos kérdésed van? Írj nekem: info@webugyved.com
